Nagy évfordulóhoz érkeztünk, egy éve hogy kint élünk Spanyolországban.

Hihetetlen.

Rendszeresen mondom, hogy nemrég, olyan dolgokra, amik még Magyarországon történtek, aztán Zsolti kijavít, hogy az a nemrég minimum egy éve, ha nem több volt... És igen...

Az évfordulókat szerintem azért tartja számon az ember, mert ilyenkor kicsit visszagondol, mi is történt azóta, hogy...

Emlékszem, tavaly pont azt kérdeztük magunktól, hogy vajon egy év múlva... jó lesz? könnyebb lesz? itt leszünk még egyáltalán?

Nos, igen. Jó, könnyebb, és itt vagyunk :)

De azért nem ússzátok meg ennyivel :)

Nagyon nehéz kezdet volt, ami persze elsősorban a nyelvi nehézségeket jelentette, szinte nulla nyelvtudással szépen foglamazva is bátorság volt belevágni. Sokszor kérdeztük magunktól, hogy kellett ez nekünk? Te jó ég, hányszor mentünk gyomorgörccsel dolgozni, emlékszem, eleinte, ha épp volt egy szabad percem inkább úgy tettem mintha nagyon fontos dolgom lenne és elindultam sétálni egy kört  a kórházban, vagy bementem a wc-re, csak ne szóljon addig se senki hozzám, inkább nem mentem velük reggelizni, csak hogy ne kelljen beszélgetni - úgysem értem... Nem mentem a gyógyszercéges vacsikra, nem mertem elfogadni az első konferenciameghívást, nem mertem felvenni a telefont (na jó, ezt még ma is kerülöm ha lehet)- fogytam jópár kilót és ha lehetett sem tudtam aludni.

Azért az idő segít, ma már szeretek menni dolgozni. A főnök a múltkor kihívott magához. Megijedtem, hogy most biztos lecs..szés következik (Nem mintha egyszer is előfordult volna, de hát miért hívna ki a főnök??) Erre közölte, hogy csak azt akarja mondani,  hogy meg van elégedve velem, és kérdezte a többieket is, szeretnek velem dolgozni. Zsolti főnökének a felesége abban a kórházban orvos ahol én. Mikor odakerültem és mondtam, hogy a férjem hol dolgozik, többen is tudták, hogy ott van egy jó magyar sebész :) Ezek apróságok de nekünk nagyon nagy megerősítést jelent és segített túlélni az első időszakot.

A beilleszkedésnél nagy előny, hogy errefelé rengeteg a külföldi, spec. az én osztályomon a spanyolok vannak kisebbségben. Igaz, a többiek nagy része dél-amerikai, tehát nyelvi gondjaik legalább nincsenek. Zsolt kórházában is sok a lengyel, de van ukrán, német, orosz, olasz, román... orvos is.

Rengeteg élmény ért minket, szinte egy évet nyaraltunk, csodálatos helyeken jártunk, rengeteg új embert ismertünk meg, alakulgatnak új barátságok is - bár épp ma skypeoltam egy barátnőmmel és mondtam, hogy milyen más is így beszélgetni, lazán, felszabadultan, úgy, hogy azt mondom amit akarok, úgy ahogy akarom, és nem azt amit tudok és ahogy tudom. Mert sajna a kettő nem ugyanaz. Egy év alatt annyira jutottunk a spanyollal, hogy mikor kijöttünk szinte meg sem tudtunk szólalni, most már elboldogulunk, de hú de messze van ez még attól, hogy igazán jól beszéljünk. (Bár a főnök szerint határozottan fejlődik a nyelvtudásom, mert nevettem a viccén amit mesélt :)) Erre az egyik spanyol anyanyelvű kollégám azt mondta, hogy akkor tényleg sokat fejlődtem, mert a főnök beszédét még ő se nagyon érti :)) - tudniillik félig süket, és ezért a beszéde is kicsit furcsa. 

Van sok dolog amit meg kellett szokni, pl. hogy a villanykapcsolókat fordítva kell kapcsolni, vagy hogy nem nagyon van finom sütijük; de azért volt ennél rosszabb is:) :

- a kórházi protokollok, szokások, amik merőben mások mint otthon: 

"Mi az hogy egy ampulla Algopyrint direktben iv. ?? -- Ezt most komolyan gondoltam, hogy felveszem osztályra?? -- Ezt most komolyan gondoljátok, hogy küldjem haza?? :)

- a nyelv: magán a szó szerint vett nyelvtudáson kívül, (mert ugye azért hasznos lenne megérteni a beteget...  vagy a kül. régiók kiejtései, akcentusai, amiből itt van bőven, és nem kis nehézséget jelent megérteni azt amelyiket ritkán hallom.)

   - ezeknek a spanyoloknak vannak jellegzetes szokásaik. Pl. ha valamit nem ért, akkor nem úgy kérdez vissza, hogy tessék? hanem jobb esetben "Mi?", rosszabb esetben "He?", és ehhez vágnak egy olyan pofát, hogy totál elszégyelled magad az akcentusod és nyelv-nemtudásod miatt. Persze aztán rájöttem, hogy egymástól is így kérdezik, és itt ez egyáltalán nem számít bunkóságnak. (Sajna mi is nagyon kezdünk rászokni...)

   - Összeségében sem egy túl udvarias nyelv, minden egyszerűen "adjál, kell, akarok", pont az, amiről otthon az ember igyekszik leszoktatni a gyereket. Itt meg akkor néznek furcsán, ha megpróbálok előjönni valami udvariasabb formulával, hogy "lehetne-e, kérhetnék, szeretnék, stb". A legtöbb ami tőlük telik, hogy hozzáteszik, hogy por favor, azaz légy szives. Hol van ez az angol "would you be so kind as to..., please- től :))

   - A gesztikulálás: eleinte azt hittem, hogy csak azért mutogatnak ha hozzám beszélnek, hogy jobban megértsem őket :) de nem, egymásnak is, leírni nem lehet ezeket, de elég vicces :)

- esküszöm, többet beszélnek az időjárásról, mint az angolok :) .

- A "Qué tal? " kb. "Mi újság, hogy vagy?" pedig költői kérdés, eleinte még megpróbáltam válaszolni rá, de a kutyát nem érdekli, gyakorlatilag meg sem várják, hogy mondj valamit. (Rövidített változatban csak Qué? azaz Mi? aminél az első napokban mindig visszakérdeztem, hogy "mi mi?!" )

- hiányzik a leves, itt általában két másodikat szokás enni. Sok a hús és a hal, de kevés a köret. Savanyúságot pedig sosem adnak. Van helyette saláta előételnek, ami ugyan finom, csak mégsem ugyanaz.

- Most hülyén hangzik, de a "mit nem szeretek Spanyolországban" kérdésre elsőnek az ugrik be, hogy az angolokat.:) Persze ez nem általánosságban igaz, de számomra nagyon nem szimpatikus az a nagyképű, fölényes hozzáállásuk, miszerint ugyan itt élnek 10 éve, de mindenki beszéljen angolul, mert ők ugyan még köszönni sem tanulnak meg spanyolul. (Tisztelet a kivételnek) (Ez egyébként leginkább a közvetlen part közelében élő angolokra igaz, mert itt tényleg a postástól a boltoson át az orvosig mindenki beszél legalább alapfokon, akik néhány faluval beljebb laknak normálisabbak, mert ott bizony már nincsenek így elkényeztetve.) Többször fordult már elő, hogy belekeveredtem olyan szituba, hogy tolmácsoltam egy angol meg egy spanyol között, a spanyolok mindig megköszönték, az angolok szinte soha. Az angol betegtől szinte sértés megkérdezni, hogy beszél-e spanyolul. (Bár volt olyan beteg, aki tőlem kérdezte, hogy beszélek angolul? Mondom igen. Erre ő: de akkor is ha ő skót? :)) ) 

Amit utálok az a dohányzás. Ez itt kb. "alapvető élelmiszer", az éttermek többségében is lehet dohányozni és rá is gyújtanak, nem zavarva őket, hogy épp gyerekkel vagyok vagy felém fúj a szél.

 Folyt. köv., annyit írok, hogy nem bírja egyben elmenteni :))