A Dalí háromszög utolsó állomása Púbol, ahol Gala kastélya található. Bekötött szemmel vezette oda a férje de ő csak azzal a feltétellel fogadta el, hogy Dalí is csak írásos meghívásra látogathatja meg. Nem tudom ti hogy vagytok vele, ha hozzám vágna valaki egy kastélyt aki ráadásul a Zuram, én biztos nem szabnék feltételeket... Ha meg Zsolt lenne az a bizonyos férj akkor tudom mikor kapnék kastélyt egy ilyen beszólás után :-)) Persze ezt a szenvedély fenntartásával magyarázták, meg ilyen maszlagok, de nyílt titok volt, hogy a nő szeretőket tartott... És mindezek után Dalí az asszony halála után beköltözött és csak akkor hagyta el a kastélyt örökre mikor egy tűzben súlyosan megsérült. Mondtam én hogy nem volt normális...

A kastély alatt található a kripta, Gala itt van örök nyugalomra helyezve. A mellette levő sírhely üres, eredetileg Dalíé lett volna, de a már említett tűz után nem akart többet ide visszatérni.

A garázs talán a legfurcsább emléket őrzi:

Egy Cadillac-et, amiben Dalí a halott feleségét Portlligat-ből Púbolba szállította. Nem máshol, mint az anyósülésen ülve, útközben állítólag a legkedvesebb közös emlékeiket felidézve, majd a kertben körbekocsikáztatta és így helyezte örök nyugalomra.

Itt található még egy hintó, amit még a kastély régi tulajdonosai hagytak itt. Egyetlen útja volt csupán a művészházaspárral, néhány fotó erejéig a Vogue számára.

A kastély egyébként nem annyira "dalís", bár vannak falra festett ál-radiátorok, emberi kézujjakat mintázó sakkfigurák, de összességében mégsem annyira szürrealista mint az eddigiek.

A kert üde, zöld, hangulatos, kis tóval, csobogóval és a híres zsiráflábú elefántokkal. Sokáig sétálgattunk, leültünk egy padra és gyönyörködtünk a kertben, a kastélyban, élveztük a csendet és a madárcsicsergést.

Már itt is olyan volt, mintha visszamentünk volna az időben, de kilépve és körbesétálva a faluban (ami tényleg alig néhány házból áll) annyira megfogott minket a hely hangulata, hogy bár aznapra már a hazautat terveztük mégsem indultunk neki, hanem mikor megláttunk egy "bed and breakfast" táblát rákérdeztünk, hogy van-e szabad szobájuk - és maradtunk. (Amúgy a szoba is teljesen illett a környezetbe) Nagyon kedvesek voltak a háziak, még azt is mesélték, hogy itt a faluban bizony sokan emlékeznek még Dalíra és Galára, többen dolgoztak is a kastélyban a helyiek közül. A szállásadónknak volt egy világtérképe ahová kis színes rajzszögekkel kellett bejelölnünk az országot ahonnan jöttünk: mi voltunk az első magyarok :)

Egyébként egy ideje jobban tetszenek az ilyen kis családias néhány szobás szállók mint a több száz ágyas nagy hotelek. Azok gyakorlatilag mind egyformák az egyenfelszerelésükkel, egyenszemélyzettel, kontinentális reggelivel. Az ilyen helyeken mindig sokkal kedvesebbek az emberrel, illetve nem a kötelező csillagokhoz járó műudvariasságot érezzük, hanem tényleg úgy fogadnak minket, mint a ház vendégét.

Este tettünk egy sétát a faluban: a házakon 1700-1800-as évekbeli feliratok, évszámok. Ha az elektromos vezetékeket képzeletben leszedjük a falakról már meg is elevenedhet előttünk egy középkori kis falu az utcán mezítláb rohangáló gyerekekkel, a kovácsműhelyből kiszűrődő kalapácscsengéssel, az emeleti ablakból nyakunkba zúduló mosogatólével vagy az utcán kapirgáló tyúkocskákkal. :) Olyan ódon, idilli és csendes volt, hogy késő estig csak ücsörögtünk a téren, sétáltunk a házak között és élveztük a nyaralás utolsó pillanatait.

Másnap reggel aztán visszarázódtunk a jelenkorba és egyben lenyomtuk a maradék 700 km-t hazáig.

Furcsa volt újra itthon lenni, de valahogy igaznak éreztem:  "home, sweet home" :)

Nagyon intenzíven telt el ez az egy hónap, rengeteg élménnyel, emlékkel, most kellett egy kis pihenő amíg mindezt feldolgoztuk, "kipihentük", hogy aztán újra nekiindulhassunk. :) Most pedig olyan jó volt ezt leírni, hiszen így mintha megint ott lettem volna, visszatérnek az emlékek, illatok, ízek, minden, ami erre a nyárra emlékeztetett.