A bel propedeutika előadások első elhangzó mondatainak egyike szokott ez lenni és mindig kiderül, hogy nagy igazság van benne.  :)

Valamelyik nap intenzívest akartam hívni egy betegemhez mert az istennek nem javultak a paraméterei és úgy nézett ki hogy lélegeztető gépre kell tenni. Mielőtt konzit kérek persze kikérdezem a beteget meg a családot, hogy egyáltalán ITO-ra való-e (nem szakmabeliek kevdéért: egy inaktív, évek óta ágyhoz kötött 90 éves papát nem fog felvenni az intenzív)

Kérdés: - Ki szokott járni a papa az utcára? (vagy csak a lakásban  mozog esetleg ágyhoz kötött?) A családtag válasza: - Persze, minden héten meglátogatja a testvérét, elmegy a boltba, barátokhoz, nagyon aktív életet él.

Telefon az intenzívesnek, referálom neki az esetet, meg is érkezik pár perc múlva. Átnézzük a kórtörténetet, laborokat, megvizsgálja a beteget, de persze mielőtt vinné ő is mindig megkérdezi hogy mi a helyzet az általános állapottal.

- Szokott járkálni, sétálni a bácsi?

Erre a lánya: Á, már rég nem.

Én: - ?????

ITO-s: -?????

ITO-s rámnéz, én a hozzátartozóra meg a betegre (a szívbaj kerülget, hogy biztos félreértettem valamit), igyekszem menteni a menthetőt: - De hát mikor én kérdeztem, hogy kijár-e az utcára azt mondta, hogy igen!

- Hát persze, de a másik doktornő azt kérdezte, hogy szokott-e járkálni, márpedig mióta a csípőjét műtötték nem járkál, mindenhová motorral megy.

Ja kérem, kérdezni tudni kell! :)))